Kövér vagyok, de fogyni akarok

Sötét és hideg van odakint, és azon töröm a fejem, hogy kezdjem-e el világgá kürtölni azt, amit már korábban eldöntöttem. A gond az, hogy nem is tudom, hogyan kell blogot írni. De úgy döntöttem, hogy billentyűt ragadok, és kiírom magamból azt, ami bennem van, ami a következő 18 hónapban velem megtörténik, és az út végén ismét olyan sportos, tökéletes BMI-vel rendelkező srác leszek, mint a főiskola alatt voltam.

A főiskola óta eltelt néhány év (pontosan egy évtized), és ez nem múlt el nyomtalanul. A napi úszást felváltotta a napi nassolás, és a kilók csak úgy szaladtak fel rám. Megmondom őszintén, először a mosógépre és a mosóporra gyanakodtam, mert a ruháim egyre inkább mentek össze. Majd a harmadik alkalommal, amikor lecseréltem a teljes ruhatáramat eggyel nagyobbra, akkor jöttem rá, hogy jó lenne két dolgon változtatni. Az egyik egy olyan tükör, amiben nem csak borotválkozni tudok, így látnám, hogy a lapos hasból előbb dombocska, majd szépen lassan hegység lett. A másik pedig, hogy a fogyókúrázás mezejére lépjek, vagy hogy politikailag korrekt legyek, életmódot változtassak. Az előbbi csak ötlet maradt, míg a másikba többször is belevágtam. Mit belevágtam! Végig is csináltam. Úgy olvadtak a kilóim, mint jégkocka a sivatagban. Ezek után nem maradt más dolgom, mint a két vagy több hetes éhezés, koplalás után megünnepelni az elveszített 5-10 kilót egy jó pizzával, vagy legalábbis három gombóc fagyival. Már hallom is a károgókat, hogy ne csodálkozz, hogy a tengerparton a Greenpeace aktivistái vissza akarnak dobni, mert sikerült elérned egy tucat hihetetlenül sikeres testsúlycsökkentés után, hogy elérd a 165 kilós álomsúlyt. Ja, hogy az inkább rémálom? Igen, igazad van. Bár mondjuk ez igaz a 140-re, vagy akár a 120-ra is. De lássuk be, most számomra elérni a 120 kilót igen csak komoly cél, és lehet, hogy Te most el sem tudod képzelni, hogy valaki ugrálna örömében, ha a mérleg CSAK ennyit mutatna. 

Hogy miért vágok bele most életem legizgalmasabb kalandjába? Mi ebben a nehéz? Hiszen Mark Twain is megmondta, a dohányzásról a legkönnyebb leszokni, mert ő is most szokott le róla több századszor. (Az idézet nem pontos. Ha ez zavar, akkor sajnálom, de sok ilyen lesz még a blogomban, így olvass más blogokat.) Először is, mint kiderült, a dohányzásról könnyű leszokni. (Ez már nekem sikerült évekkel ezelőtt.) Ráadásul hála a fogyókúraiparnak, csak kapkodod a fejed, és nem tudod, hogy akkor most ki mond igazat és ki hazudik. Ez a nehéz benne, és ezért is nem az eddig ismert módszereket fogom használni, hanem a saját fejem után megyek, és fedezek fel újat (vagy akár ősrégieket megint). De túl a mókázáson, a kísérletezésen, van egy másik okom is. Neve is van: Csani. Ő egy édes 4 éves kisfiú. Karácsony előtt vacsoráztunk, és megkérdezte a drága: "Mondd,   apuci! Neked miért olyan nagy a hasad? Sokat ettél? Miért?" Persze ott volt az arcán az az angyali mosoly, ami mindig ott van. Gondolom leesett, hogy miatta vágok bele. Mert bár kövér vagyok, mint egy kisbusz, jól érzem magam a bőrömben. Így magam miatt nem biztos, hogy megmozdultam volna. De most már akarom, és végleg győzni fogok!

Mit fogok a legjobban élvezni benne? Hát az emberek arcát. Két dolgot imádok, de nagyon. Ezek leginkább vendégségben követik egymást. Az egyik mindig a sajnálat, ami nem más, mint szánakozással vegyes megvetés. Hiszen, ha nem találkoztunk hónapok óta, akkor ha nagyobb vagyok, akkor megjegyzik, hogy milyen aranyos kis húsgombóc vagyok, pedig a szemükben látom, hogy inkább egy sárban fetrengő kövér disznóra gondolnak. Bár ezt az arcot, tekintet látom akkor is, ha felszállok a buszra, bemegyek a boltba, vagy akár a gyerekért az oviba. De a legjobban mégis azon fogok mulatni, hogy ezek után, és sokszor a baráti jólennemárlefogynimielőttmeghalsz után a sértődöttség és a felháborodás veszi át az uralmat enyhe értetlenséggel vegyítve, hogy az elém tolt aprósüteményből, chipsből, tortából, satöbbi, és cukros üdítőből miért nem akarok fogyasztani. A hab a tortán az a kedves derültség, ami azt övezi, hogy kár fogyókúrázni, mert már korábban sem sikerült, vagy téged így szeretünk, szoktunk meg. Köszi. Majd ha megadom magam, és a jólneveltségem miatt veszek mondjuk egy szem chipset, akkor megértően bólogatnak, hogy lám-lám, tudtam én ,hogy zabálsz, és hát nem véletlen, hogy lassan a repülőn fizetned kell a plusz kilókért. Pont az ilyen találkozások miatt nehéz. Mert még a családom, akiket teljes szívemből szeretek, is nehézzé teszik. Persze szurkolnak, drukkolnak és támogatnak, de a vasárnapi ebédből azért szedjek még bátran. Ja és persze, ha leadok néhány kilót, mi az első kérdés? Na mi? Eltaláltad! Csak nem beteg vagy?

A célom leírva egyszerű, de a statisztikák, akár a sajátom szerint is lehetetlen. Hiszen a fogyókúrázók több mint 90%-a egy évvel később legalább 15%-kal többet nyom, mint amennyi volt korábban. De eldöntöttem, hogy én abba a kevesebb mint 10%-ba akarok tartozni, aki egy évvel később nemcsak hogy súlycsökkenést ért el, de azt tartani is tudja.

Tehát a mostani 165 kilóról elérni a főiskolás súlyomat, tehát a 75 kilót, a valaha volt legjobb formámat!

Kövérsrác