Sokan mondtátok, írtátok, hogy írjam le, hogy mi az, ami éppen bennem van, ami foglalkoztat.

Hát most nem vagyok a topon. Elértem az első hullámvölgyemet. A lényeg, hogy most, amikor hazaértem, akkor észrevettem valamit. Tudtam, hogy a fogyásnak olyan nyomai lesznek, amit életem végéig magamon fogok viselni. Őszinte leszek. Úgy gondoltam, hogy a bőrömön egy-két szakadást büszkén fogok viselni, mert azok a győzelmemnek állítanak örök emléket. De azt nem gondoltam, hogy már ilyen hamar látszani fog az, hogy a bőröm mennyire szét van szakadva. Mivel nem tölti ki a zsír és össze van esve mindkét combom olyan, mintha valaki olyan egy cm-ként bevágdosta volna. Nem jó. Ha őszinte akarok lenni, akkor úgy érzem, hogy nem tudom mi a jobb. Lefogyni és életem végéig 20 számmal nagyobb bőrben élni vagy megállni most. Kövérnek maradni és elviselni az emberek megvetését, undorát. Azt tudom, hogy most úgy érzem, hogy nem tudom tovább csinálni. Valami eltört. Most nagyon félek. Rettegek, hogy az az undor, amivel az emberek egy kövér emberhez állnak hozzá megmarad akkor is, ha lefogyok. A különbség csak annyi lesz, hogy a rajtam lógó bőr miatt kapom meg ezt. Persze tudom, hogy nem másnak kell megfelelnem. Nem is miattuk akarok lefogyni. Persze azt is tudom, hogy ruhában ez nem fog látszódni. De belül minden alkalommal azt fogom érezni, amit most, hogy vajon a hurkáimat bámulja. A különbség csak az lesz, hogy akkor a lógó bőrről fogom ugyanezt hinni.

Az a sok szeretet, támogatás, amit kaptam adott erőt ahhoz, hogy elviseljem az elmúlt egy hónapot. Sőt! Nemcsak, hogy elviseltem, hanem még élveztem is. De most nem jó, nagyon nem. Mit lehet ilyenkor csinálni? Hogyan lehet ezt túlélni? Mi a jó döntés? Lassítani, gyorsítani, feladni, beletörődni? Kihez lehet ezzel fordulni? Van bármi, ami segít ezen?

Azt már tudom, hogy a könnyebbik részét meg tudom csinálni bármikor. Hiszen a kilók úgy olvadnak le rólam, mint jég a sivatagban. De most a démonjaimmal kell megküzdenem. Csak remélni tudom, hogy elég erős vagyok hozzá...