Kövér vagyok, de fogyni akarok

A vasárnapi bejegyzésem óta eltelt három nap.

Ha finoman akarok fogalmazni, akkor nem voltam a topon. Most már jobb. Sokat gondolkodtam, hogy kitegyem-e azt, hogyan érzem akkor, ott magamat. Egyetlen egy dolog miatt tettem ki. Azért, hogy nehogy bárki azt higgye, azt mondhassa, hogy persze neked könnyű. Nem, nem az. Nem panaszkodni akarok. Igazából most már úgy gondolom, hogy nincs is miért.

Az elmúlt napokban sokat törtem a fejem. Leginkább azzal foglalkoztam, hogy megtaláljam ebben a helyzetben azt, hogy mi az előnye, mi a napos oldala. Tudod, amikor láttam, hogy az út elején járok, de már most olyan állapotban vagyok, amiről azt gondoltam, hogy csak a legvégén lesz akadály rá kellett jönnöm, hogy nem is biztos, hogy én felkészültem erre.

Hétfőn délután leültem és összeírtam 25 olyan dolgot, ami már most pozitívum és ez erőt adott. Rájöttem arra, hogy sokkal inkább oda kell figyelnem arra, amit csinálok. Lassítani nem akarok. Mert az a lendület, amit sikerült elérni fog abban segíteni, hogy végig tudjam csinálni. Elkezdtem viszont azon is gondolkodni, hogy mivel tudom elérni azt, sőt megelőzni azokat a kihívásokat, amik várnak még rám. Az egyik ilyen pont ezek a sérülések, maradandó hegek. 

De rá kellett jönnöm, hogy valójában nem is ezekkel a hegekkel van a baj. A probléma a félelem. A legnagyobb felismerés pedig az volt, hogy legjobban attól félek, hogy le fogok fogyni, hogy elérem azt, amit kitűztem magam el. Persze most mondhatod, hogy mi van, bolond vagy, hát nem ezért csinálod ezt az egészet. Igazad van, ezért csinálom. Persze bolondnak azért nem tartom magam. De rá kellett arra jönnöm, hogy én az ismeretlentől félek. Szinte az egész életem túlsúllyal éltem le. Arra jöttem rá, hogy belül, mélyen félek attól, hogy le fogok fogyni és a jól megszokott, már-már biztonságos kövérség nem lesz többet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem lesz ott a pajzs (érts a hasam), ami megvéd. Tudod, hozzászoktam, hogy amikor elindulok az emberek kitérnek előlem. Hiszen, ki az az őrült, aki egy dömper elé ugrana? Persze utálom, a megvetést ilyenkor, de mégis csak ő tér ki. De rájöttem, hogy ez nem fontos. A többi ehhez hasonló baromsághoz hasonlóan. 

A lényeg, hogy az első komolyabb csatát megnyertem a démonjaimmal szemben. Nem volt könnyű, de legyőztem őket. Kezdek erőt gyűjteni a következőre, mert most már tudom, hogy bármikor támadhatnak és persze onnan és akkor fognak támadni, amikor nem is számítotok majd rájuk. Valahol régen azt olvastam, hogy a cselekvés meggyógyítja a félelmet. Tehát percről percre, napról napra cselekedni fogok, hogy ezzel is gyógyítsam, erősítsem a lelkemet és felvértezzem magamat.